A Strasbourg-Budapest távolság – közúton – 1 059 km, Nyíregyháza meg, ahonnan indultunk, kissé még nagyobb távolságot jelent. De nem panaszkodom, mert tudom: utazni érdemes! Még akkor is, ha fárasztó. Vagy éppen ez benne a szép. Ha „ott legyek, ahol akarok” utazgathatnánk, akkor nem is lenne már annyira érdekes az egész.
Igaz ugyan, hogy manapság karosszékből, számítógép és internet segítségével is könnyedén felfedezhetünk tőlünk távoli tájakat, városokat, „sétálgatva” a Google-maps segítségével az utcákon. Mégis más az, amikor a saját szemünkkel nézzük meg, amit látnunk kell, tapintjuk meg a házakat, szívjuk az ottani levegőt, nézzük meg a lányokat, ha urak vagyunk, s a férfiakat, ha hölgyek, nézzük persze az árakat is, s számolgatunk. Meg, ha már ott vagyunk, kóstoljuk meg a helyi specialitásokat, s italokat! Egyszóval, ha csak néhány napra, s turistaként is, de éljünk ott. S ne csak fogadjuk be az élményeket, hogy legyen miről majd otthon mesélnünk, hanem alakuljon ki bennünk egy impresszió, benyomás. Játsszunk el a gondolattal, milyen lenne itt élnünk…
Strasbourg nevét nem csak hazánkban, az Európai Unióban, hanem a széles világon egyaránt ismerhetik. Ebben a sok vért látott elzászi városban székel több EU-s intézmény: az Európai Parlament, az Európa Tanács, az Európai Ombudsman (az európai polgárok jogainak védője), az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Eurocorps (az Euro-hadtest) is. Egy hét is kevés lenne ezeket az intézményeket végigjárni – mert mind, valamilyen szinten nyitott. Minket az Európai Parlament érdekelt leginkább, mivel hivatalosak voltunk egy ülést végignézni is.
Bocskor Andrea, az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) képviselőcsoportjának és a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség-Kereszténydemokrata Néppárt pártszövetség tagja, valamint munkatársai szervezték utunkat azzal a céllal, hogy betekintést nyújtsanak egy olyan parlamentáris intézménybe, amely stratégiai irány mutat az Európai Uniónak, direktívái és kontrollja révén pedig minden uniós polgár és itt bejegyzett, vagy itt működő vállalat életét meghatározza.
Ahogyan törvények és törvényeket hozó parlament nélkül nem létezhet nemzetállam, nem lehet olyan gazdasági és politikai szövetség sem, mint amilyen az Európai Unió. Anarchiát a többség nem kíván, viszont Kreón-féle (lásd: Antigoné), önző, csupán pillanatnyi érdekeket és kisebbségi érdekeket támogató törvényeket sem szeretnénk. A parlamentarizmus legfőbb értéke, hogy mi, szavazópolgárok vagyunk saját jövőnk letéteményesei. Azzal, hogy elmegyünk szavazni, pl. az EU-parlamenti képviselői listára, meghatározzuk az EU-parlament összetételét, irányt szabunk közös jövőnknek. Lehet tehát kritikát kifejezni akár a nemzeti, akár az EU-parlament felé, de ezt jogosan csak azok tehetik meg, akik éltek választói jogaikkal. (Ha otthon megkérdezik, mi legyen az ebéd, s én azt felelem, mindegy, majd ezt a „mindegyet” kapom, ne reklamáljak!)
Strasbourg tehát az Európai Parlament miatt lett híres, s hírhedt, már ha néhány tudósításra hallgatunk.
Tudnunk kell, hogy bármelyik európai polgárnak regisztrálással joga van az Európai Parlamentet és más EU-s intézményt is meglátogatni, külön engedéllyel és csoportoknak pedig – képviselői meghívásra – a plenáris ülésterem karzatán helyet foglalni.
Fényképezőgépeket, videokamerákat be lehet vinni, de az ülésteremben nem lehet használni, mivel az őrök – ne szidjuk őket, mert sokan tudnak magyarul – az illetőre rászólnak, majd, ha kell, kivezetik. (Számomra érdekes volt ez a nagy „félelem” a kameráktól, mivel hivatásos tévéstábok és fotósok százával voltak bent. Ők is lefotózták azt, amit mi is láttunk: a képviselőknek jó, ha egy harmada jelen van. A plenáris ülésen, ahol mindenkinek – kivéve, aki beteg – jelen kellene lenni.)
Bár a „patkóban”, azaz a kék színre hangolt ülésteremben nem nemzetek szerint ülnek a képviselők, hanem parlamenti frakcióik szerint, mégis – arcról – nemzeti képviselőinket megkerestük, illetve az ülésterem bejáratánál osztogatott „ülésrendet” tanulmányozhattuk. A 21 magyarországi képviselő becsületére legyen mondva – bár lehet, tudták, hogy magyar csoport érkezik –, de majdnem mind ott voltak.
A 16-os a mi csatornánk – mindenki a tőle jobbra lévő üléstámláról emelje fel a fejhallgatót és állítsa be a csatornát, meg annak hangerejét, mert máskülönben a szomszédjának okoz „jó napot”, vagy éppen részleges süketséget, tekergetve magasabbra a hangot, amit ő csak nem hall. Tökéletes, magyar nyelvű tolmácsolásban érdekes volt hallani – elhangzásukkal egy időben – a felszólalásokat és hozzászólásokat. Ott jártunkkor a holland miniszterelnök szólt az Európai Parlamenthez.
Majd, amikor számunkra éppen érdekes lett volna a kialakuló vita – egy-két, a tévéből ismert személy hazánkat kezdte kritikával illetni –, még mielőtt beszólhattunk volna – ami persze tilos –, szóltak, hogy előadásra várnak bennünket a bizottsági ülésteremben.
Meghallgathattuk az Európai Parlament mostani felállását, a frakciók számarányát, a bizottságok összetételét, s csodálkozhattunk azon, hogy egyszer 750, máskor meg 751 képviselőt mondanak, vagy még többet… Akkor hányan is vannak?
A kommunikációs iroda magyar munkatársa felsorolt néhány uniós vívmányt, mint a határok szabad átjárhatósága, vagy az egyik országból a másikba való, plusz díjazás nélküli telefonálás lehetősége. Ezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy az osztrák-német határnál a német rendőrök megállítottak bennünket, „röpke” fél óra alatt ellenőrizve útleveleinket vagy személyi igazolványainkat. Az irodista munkatárs mosolygott, s mondta, migránsokat kerestek. Csakhogy a csomagtartókat nem nézték meg, s mellettünk több Macedon – elnézést: Észak-Macedón – busz is zavartalan elsöpört. Akkor ki van bent az EU-ban, s ki kint?
További kérdések helyett indítványozták – mivel már dél rég elmúlt –, hogy menjünk a parlamenti büfébe. Inkább éhesek voltunk, mint vitakészek, ezért mentünk. Meghívásunk alapján a teljes „készletből” választhattunk, azaz kóstolhattunk a francia és a nemzetközi konyhából. Én inkább a francia ételeket vettem el. Ha már itt vagyok…
Az elmaradhatatlan – zászlók előtti – fotózkodás után, búcsúzva az épülettől, hajóval néztük meg a Grand Ile-t, azaz az Ill-folyócska szigetére épült történelmi városmagot. Aztán, már gyalogosan felfedező útra indulhattunk. Eltévedni – legalábbis a városmagban – nem lehet, elegendő csupán felnéznünk az égre, hogy meglássuk a katedrális 142 méter magas, kőcsipkés tornyát.
Aki akart, vásárolt – az itthon megszokottnak többszöröse az árfekvés –, vagy kávéra, sörre, borra beült egy kávéházba, szusszanni egyet. Majd következett a vacsora a képviselő asszonnyal, hogy aztán már csak egyet kelljen aludnunk, s máris jöhessünk haza…
Rövid volt ez a néhány nap, hamar eltelt. Most még frissek az élmények, mert impresszív, azaz hatásos, mély benyomást keltő volt számomra Strasbourg maga. A múltnak és a jelennek az a fajta összefonódása, amelyben jól megfér egymással a német meg a francia múlt, ahogyan az európai jelen is. A sokszínű-soknyelvű forgatag mindenütt, amely emberi forgatagnak az Európai Parlament kíván utat mutatni.
Távolról lehet sok mindent mondani, közelről viszont minden egészen más. Élő, lüktető, megérinthető, megérthető. S a sztereotípiákat is le lehetett küzdeni. Hiszen majdnem mindenkitől azt halljuk, hogy a franciák nem örülnek az anyanyelvükön megszólaló idegeneknek, inkább kijavítják őket. Jelentem, én ilyen franciával nem találkoztam! Sokkal inkább olyanokkal, akik már a félénken elrebegett merci-től vagy bo’jour-tól (így, az n-t nem ejtve) barátságosabbá váltak. Vagy hadd szóljak a néniről Molsheimben – ebben a Strasbourgtól néhány kilométerre fekvő városban, ahol a szállásunk volt –, aki udvarias köszönésem hatására lepattant bringájáról, s hosszan kezdett valamit ecsetelni, amit persze már nem értettem. Érettségiztem francia nyelvből, négyest is kaptam, de ez, sajna, nagyon rég volt.
A strasbourgi impressziók viszont most, annyira élesen, annyira elevenen vannak meg bennem, hogy ha nagyon tudnék festeni, akkor nem így, szóban öntöttem volna formába benyomásaim, hanem inkább festményben. Egy impresszionistában, persze. Gondosan ügyelve az árnyak és a fények egyensúlyára, ahogyan kell… Mert így a valós.
Petrusák János